Hope - Tervek, kudarcok, katasztrófák

Tommaso Aquino az a személy, aki talán túl jó is ahhoz, hogy egy olyan lány társaságát keresse mint én vagyok. Félreértés ne essék, az önbecsülésem nincs a béka feneke alatt, meg vagyok magammal elégedve és úgy fogadom el magam, amilyen vagyok. Ez sokaknak nagyon csípi a szemét, de Tom nem olyan, aki helyre közre azt latolgatja, hogy mi a jó és rossz bennem. Persze vicces, élcelődő megnyilvánulásai erre utalnak olykor de nem tudom ezeket magamra venni. Az ő szájából hallva, a hibáim kitárgyalása is dicséretnek tűnik. Mint most is az állandó késésem.
- Jó persze, akkor kend rám az egészet. Azért késel, mert tudod, hogy úgyis meg foglak várni. Oké. De ugye tudod, hogy ezt még visszakapod? - Hangjában ott bujkált a gyermeteg vicc, amit én közömbösséggel próbáltam viszonozni az étlap mögé bújva, annak ellenére, hogy már nagyon jól tudtam, hogy mit fogok rendelni. A gyros isteni ajándék eme csodás étteremben. Sehol máshol nem találtam még egy olyan éttermet, ahol ez a mesés kaja, ennyire finom legyen.
- Rád kenni? Semmit nem kentem rád, egyszerűen tudom, hogy szeretsz, és nem bírsz egyetlen percet sem nélkülem, ezért biztos, hogy megvársz - válaszoltam a magam kacér, mégis tárgyilagos módján. Viszont a kérdésre felcsillantak a szemeim, így le is tettem az étlapot, hogy immár a szemébe nézhessek. - Hogyan szeretnéd viszonozni?
A válasz azonnal meg is érkezett és mondhatom, nem csalódtam.
- Nem tudom, de kreatív gyerek vagyok. Szerintem bérgyilkost fogadok és levágatom az összes plüssállatod fejét, majd nyakláncot csináltatok belőlük, és azokkal a nyakamban fogok esőtáncot járni félmeztelenül a város főterén. - Mindezt olyan komolyan adta elő, hogy egy külső szemlélő, talán el is hitte volna, hogy így lesz, viszont ezt az illúziót Giovanni eszelős kacaja és Tom szájának görbülete, aztán nevetése azonnal lerombolta. Én viszont, minden erőmmel azon voltam, hogy továbbra is komoly maradhassak.
- Nem, azt nem fogom engedni! Ha egyetlen szőrszála is meggörbül a plüsseimnek... - Csupán eddig bírtam komoly maradni. A kép, ami lelki szemeim előtt lejátszódott Tom és Giovanni nevetése, együttes erővel tettek arról, hogy az én szám is mosolyra húzódjon. - Jól van, akkor, hogyan tehetem jóvá? - A kérdés közben felnéztem a pincérünkre, aki még indig kissé kipirult arccal várta a rendelést, de árgus szemekkel fürkészett minket. - Remélem egyszer tényleg táncolsz majd így - szúrtam még oda, hiszen az a tánc mindent megér ha egyszer láthatnám. Giovanni arca újra megrezdült, de már emberelte magát, így nem kezdett újabb hahotába.
- Neked bármikor táncolok! Viszont jóvá úgy teheted, ha rendelsz végre, mert mocskodul éhes vagyok! Giovanni, te meg meg ne fulladj már!
- Természetes a szokásosat kérem - tettem eleget a kívánságnak és az étlapot a pincér kezébe nyomtam. - Szóval, a tánc. Rendben, de úgy és ott kérem, ahol mondtad és ha lehet, ne az én plüsseimet használd fel.
- Rendben, de egy feltétellel, ha velem tartasz - kacsintott rám, Tom, én pedig azonnal megráztam a fejem.
- Bocs, de ez már ott megbukott, hogy nem táncolok. Pláne nem félmeztelenül. Egyébként is, nem szabhatsz feltételeket, azon már rég túl vagyunk.
- Na, ilyet nem mondhatsz. Lehet, hogy a 6. tequila sunrise hatása volt, de két hete a La Suerte-ben igencsak táncoltál és mellesleg jól is. Nem is emlékszel rá, mi? - Pont ezt nem akartam, hogy bekövetkezzen. Nem könnyű engem zavarba hozni, de az ilyen témák felhozatalánál, elég sűrűn kipirulok. Nem sűrűn iszom, sőt, nagyon ritkán, de olykor velem is megesik, hogy kicsit több csúszik le a torkomon, mint az illendő. Az az este is ilyen volt.
- Kivételes eset, és még szerencse, hogy nem sérült meg senki. Azt meg szépen felejtsd el, hogy becsiccsentettem.
- Nem felejthetem el. Ahogyan kitört belőled a nagybetűs nő. A fél szórakozóhely a lábaid előtt hevert, te pedig csak velem táncoltál. Az ilyet nem fogom elfelejteni. Még a kedvedért sem.
Ezek azok a mondatok, amikkel igazán az őrületbe lehet kergetni. Persze, mindenki követ el olykor dolgokat, amit utána szégyell. A tánc azon estén, tényleg jó volt, de az már kész katasztrófa, hogy ehhez annyit kellett innom. De tény, hogy tényleg nem sérült meg senki és ez nagy szó.
- Jól van - sóhajtottam. - Inkább mesélj, milyen volt a napod? Volt ma edzés? A fiúk hogy vannak? - A jó öreg tématerelés. Mindig beválik, főleg, ha a focit hozom szóba.
- Semmi érdekes. 1 órája sincs, hogy keltem. Mivel a héten kezdtük az alapozást, ma délelőtt pihi volt, csak délután fogunk edzeni. A fiúk megvannak, ismerkedünk az újakkal. Hallod, van egy srác, Texasnak hívják. Az az igazi benga néger, de a vicc, hogy a srác egyfolytában Cowboy kalapban járkál, meg Vesco csizmában. Hihetetlen figura. Marcel azt mondta, hogy az anyja tuti a Walker a texasi kopó után adta neki a Texas nevet. Parádés. Meg kell ismerned, szerintem meg fogsz halni a nevetéstől.
Be is jött. Bár annyit értek a focihoz, mint ló a kirakóshoz, Tomot mégis szeretem hallgatni, ah erre terelődik a szó. Persze néha, felét sem értem, mit beszél, de már nekem az is elég, ha beszél, méghozzá hozzám. Tőlem pedig megkapja a kellő figyelmet, amit megérdemel.
 Komolyan Texas a neve? Nem valami becenév? Hmm... Ma megígértem Dragónak, hogy találkozok vele délután, de akár le is mondhatom. Megnézem az edzéseteket. - Nem akartam felhozni párom nevét, de nem volt más választásom. Egyébként is, szívesen néztem volna meg egy fociedzést, amiből semmit nem tudok felfogni, minthogy újra valami marhaságon összevesszünk Dragóval.
- Biztos? Így is van elég bajod a sráccal. Nem akarom, hogy miattam balhézzatok. Ne érts félre, imádnám ha kijönnél. Csak nem akarom, hogy bajod legyen belőle.
Tom tudta, hogy mostanában nem jövünk ki túl jól. Mindig meghallgatott, ha egy veszekedés után, feldúltam kerestem fel. Amint elsírtam a gondom neki, mindig sikerült valami sablonos hülyeséggel megnyugtatnia. Gondoltam, talán beszámolhatnék neki az új hírekről is, miszerint Dragó fűvel-fával megcsal, de lemondtam róla. Előbb az illetékessel kell lebeszélni.
- Nem lesz baj belőle. Manapság elég idegesítő és így is úgy is csak veszekednénk, ha találkoznánk, szóval... - legyintettem, arcomon egy fintorral, közben már az előttem gőzölgő finomságot piszkáltam a villával, amit az imént Giovanni tett le elém.
- Hát legyen. Én csak örülök neki ha jössz. Sandra és Carmela kint lesznek, tudod a Lazzeri ikrek barátnői. Lesz kivel dumálnod, sőt lehet még valamit tanulsz is tőlük a fociról - nevetett halkan Tom, amit meg is tudtam érteni. Nekem is újra mosoly került az arcomra.
Ezt szerettem igazán Tomban, hogy bármilyen ramaty állapotban is legyek, neki elég csak megszólalnia, és a rosszat is jónak látom. Oké, ez talán kicsit erős túlzás, de mindig sikerül felvidítania. Egy igazi barát.
- Mindig ezt mondod, és eddig sem tanultam tőlük semmit - húztam el a szám. - Milyen már, hogy a focista "feleségek" csak fociról beszélnek? Nézd meg Victoriát annak a híres focistának a feleségét. Ő tud a női dolgokról is beszélgetni. Talán nekem is fociznom kellene... Nem, inkább nem töröm össze magam. Az a két lány, meg pont azért nem akar velem szóba elegyedni, mert én előbb kezdek el beszélni a húsfűszerezésről, mint a labdáról. De azért aranyosak.
- Neked is fociznod kellene, én már mondtam. - Persze, kiragadta a lényeget a szövegből. Szemet forgatta, kaptam be egy falatot. - Jól van, hát taníts meg - adtam ki a leckét. Nem lesz könnyű dolga.
Figyeltem, ahogy az órájára pillant, és ahogy arcának vonásai megváltoztak. Már tudtam, hogy eddig tartott a találka.
 - Baszki, már ennyi az idő és nekem még el kell ugranom Biagiohoz is. Na figyu, szeretnéd, hogy érted menjek edzés előtt? Csak annyi a hátulütő, hogy akkor egy fél órát minimum egyedül kell majd ácsorognod, amíg mi öltözünk, meg meghallgatjuk Gramondo előadását arról, hogy milyen a csapat gazdasági helyzete, meg hogy a felesége miből főzött éppen lekvárt. De attól függetlenül, ha gondolod érted jövök.
- Nem gond, ha várnom kell, majd beszélgetek a focista feleségekkel - kacsintottam rá. nem voltam túl boldog, hogy elmegy, de feltartani sem akartam.
- Oké, legyen így. Akkor 5-re érted jövök. Most viszont én, itt kell hogy hagyjalak - állt fel az asztaltól és még egy puszit is kaptam a homlokomra búcsúzóul. - Akkor 5-kor! Szia!
- Értettem! Ezt az ebédet meg még be kell pótolni, mert nem is ettél semmit - mutattam a tányérjára, majd intettem. - Szia!
Figyeltem, miként tűnik el egyetlen barátom az utca forgatagában, majd egy sóhajjal fordultam újra  a tányéromhoz és lassan falatozni kezdtem.
Giovanni is hamarosan megérkezett, hogy elvigye Tom tányérját, viszont nekem muszáj volt megállítanom.
- Giovanni, szerinted én rossz ember vagyok? - kérdeztem, ahogy hátra dőltem a széken és felnéztem a férfira.
- Miért kérdi? - fordult felém teljes testtel, kíváncsian.
- Csak mert miközben egy személyhez köt a hűségem, közben egy másik személy képe tölti ki minden gondolatom, Ez rossz? - néztem újra az utcára, oda, ahol az imént eltűnt Tom.
- Rossz vagy sem, ezt önnek kell tudnia. Ha úgy érzi, az a személy, akinek a hűségét adta, nem érdemli meg többet, akkor hát közölje vele. Mert akkor lesz rossz, mikor már túl későn lépi meg ezt a dolgot. Annak pedig, akinek csupán a hűségét adta, de a szívét nem, talán nem is önhöz való. - Választ sem várva fordult meg és hagyott ott. Hatásos lelépés, mondhatom. Ezek a szavak után, volt min gondolkoznom jó ideig, és beláttam, hogy a pincérnek igaza van.
Elszánt voltam és célra törő. Itt volt az ideje, hogy lezárjak egy fejezetet az életembe, aminek a neve, Drago.

Öt órára el is készültem, ami ismételten elég nagy szó, tudván, hogy sosem érek oda sehova időben. Viszont most minden kész volt, de Tom sehol. Kínomban már fel-alá járkáltam a lakásban. Hol ezt, hol azt pakoltam arrébb, rendet raktam a kis konyhámban, de barátom, nem akart felbukkanni. Már gondoltam arra is, hogy elfelejtett, de nem néztem volna ki belőle. Lassan az a szörnyű gondolat is megszállt, hogy valami baj történhetett vele, ezért nem ér ide. Így már idegesen doboltam a lábammal az ágyon ücsörögve, mellettem a mobilommal, amit hol felvettem, hol nem, eldöntve, hogy felhívom. Csak féltem, hogy mi vár rám a vonal túloldalán, így a bátorságom újra és újra elszállt. Azt nem bírtam volna ki, ha azt hallom, baj van.
Végül a telefonom megszólalt, amit egy halk sikollyal nyugtáztam. Az az átkozott csengőhang, mindig a frászt hozza rám.
Felpattantam az ágyról, megragadtam a rezgő, csilingelő eszközt és gyorsan elolvastam, milyen üzenetem jött. Az üzenet tartalma megnyugtatott, viszont az aggodalmam és csalódottságom könnyedén visszaparancsolt az ágyra. Nem volt hát más választásom, mint egymagam kuksolni az üres házban holnapig, amíg nem kell mennem dolgozni.

Úgy, ahogy ott feküdtem, sikerült elaludnom, kezemben a mobillal. Valamikor az éjszaka közepén tértem magamhoz, mert valaki úgy verte az ajtót, hogy attól tartottam tokostól kiszakad a helyéből. Pislogtam egy párat, felkeltem és ahogy voltam, kócosan, kómásan megragadtam a kilincset és kitártam az ajtót. A szemöldököm azonnal a magasba szökkent, amint megláttam Drago elázott küllemét. Nem, nem esett egy csepp sem, én a belőle áradó tömény alkoholról beszélek, amit minden bizonnyal azóta termel, mióta írtam neki, hogy nem találkozunk.

2 - Tommaso - Edzőkérdés

- Jó persze, akkor kend rám az egészet. Azért késel, mert tudod, hogy úgyis meg foglak várni. Oké. De ugye tudod, hogy ezt még visszakapod? - Szúrtam oda mosolyogva a kérdésemet Hope-nak, aki már rég az étlapot böngészte.
- Rád kenni? Semmit nem kentem rád, egyszerűen tudom, hogy szeretsz, és nem bírsz egyetlen percet sem nélkülem, ezért biztos, hogy megvársz - válaszolt kacéran. - Hogyan szeretnéd viszonozni? - tette le az étlapot.
- Nem tudom, de kreatív gyerek vagyok. Szerintem bérgyilkost fogadok és levágatom az összes plüssállatod fejét, majd nyakláncot csináltatok belőlük, és azokkal a nyakamban fogok esőtáncot járni félmeztelenül a város főterén. - Próbáltam mindezt pókerarccal végigmondani, de mivel a már az asztalunk mellé érő, a rendelést felvenni készülő Giovanni is visítva röhögött, kacagni kezdtem.
- Nem, azt nem fogom engedni! Ha egyetlen szőrszála is meggörbül a plüsseimnek... - de nem tudta befejezni mivel Giovanni az asztalhoz ért. - Jól van, akkor, hogyan tehetem jóvá? - kérdezte immár komolyan, de mosolyogva - Remélem egyszer tényleg táncolsz majd így.
- Neked bármikor táncolok! Viszont jóvá úgy teheted, ha rendelsz végre, mert mocskodul éhes vagyok! Giovanni, te meg meg ne fulladj már!
- Természetes a szokásosat kérem - adta át a pincérnek az étlapot - Szóval, a tánc. Rendben, de úgy és ott kérem, ahol mondtad és ha lehet, ne az én plüsseimet használd fel.
- Rendben, de egy feltétellel, ha velem tartasz - kacsintottam rá
- Bocs, de ez már ott megbukott, hogy nem táncolok. Pláne nem félmeztelenül. Egyébként is, nem szabhatsz feltételeket, azon már rég túl vagyunk.
- Na, ilyet nem mondhatsz. Lehet, hogy a 6. tequila sunrise hatása volt, de két hete a La Suerte-ben igencsak táncoltál és mellesleg jól is. Nem is emlékszel rá, mi? - mondtam kaján vigyorral az arcomon.
- Kivételes eset, és még szerencse, hogy nem sérült meg senki. Azt meg szépen felejtsd el, hogy becsiccsentettem - mondta, miközben szemmel láthatóan zavarban volt.
- Nem felejthetem el. Ahogyan kitört belőled a nagybetűs nő. A fél szórakozóhely a lábaid előtt hevert, te pedig csak velem táncoltál. Az ilyet nem fogom elfelejteni. Még a kedvedért sem.
- Jól van - sóhajtott. - Inkább mesélj, milyen volt a napod? Volt ma edzés? A fiúk hogy vannak?
- Semmi érdekes. 1 órája sincs, hogy keltem. Mivel a héten kezdtük az alapozást, ma délelőtt pihi volt, csak délután fogunk edzeni. A fiúk megvannak, ismerkedünk az újakkal. Hallod, van egy srác, Texasnak hívják. Az az igazi benga néger, de a vicc, hogy a srác egyfolytában Cowboy kalapban járkál, meg Vesco csizmában. Hihetetlen figura. Marcel azt mondta, hogy az anyja tuti a Walker a texasi kopó után adta neki a Texas nevet. Parádés. Meg kell ismerned, szerintem meg fogsz halni a nevetéstől.
- Komolyan Texas a neve? Nem valami becenév? Hmm... Ma megígértem Dragónak, hogy találkozok vele délután, de akár le is mondhatom. Megnézem az edzéseteket.
- Biztos? Így is van elég bajod a sráccal. Nem akarom, hogy miattam balhézzatok. Ne érts félre, imádnám ha kijönnél. Csak nem akarom, hogy bajod legyen belőle. - mondtam Hope-nak, pedig tényleg felvillanyozott az, hogy kijönne megnézni. De valahogy mégis, nem akartam neki rosszat.
- Nem lesz baj belőle. Manapság elég idegesítő és így is úgy is csak veszekednénk, ha találkoznánk, szóval... - legyintett.
- Hát legyen. Én csak örülök neki ha jössz. Sandra és Carmela kint lesznek, tudod a Lazzeri ikrek barátnői. Lesz kivel dumálnod, sőt lehet még valamit tanulsz is tőlük a fociról -nevettem fel ismét, hiszen az ikrek barátnői a város női csapatában rúgták a bőrt és a focin kívül még soha nem hallottam őket másról beszélni.
- Mindig ezt mondod, és eddig sem tanultam tőlük semmit - húzta el a száját. - Milyen már, hogy a focista "feleségek" csak fociról beszélnek? Nézd meg Victoriát annak a híres focistának a feleségét. Ő tud a női dolgokról is beszélgetni. Talán nekem is fociznom kellene... Nem, inkább nem töröm össze magam. Az a két lány, meg pont azért nem akar velem szóba elegyedni, mert én előbb kezdek el beszélni a húsfűszerezésről, mint a labdáról. De azért aranyosak.
- Neked is fociznod kellene, én már mondtam. - mosolyodtam el, majd az órámra pillantottam. - Baszki, már ennyi az idő és nekem még el kell ugranom Biagiohoz is. Na figyu, szeretnéd, hogy érted menjek edzés előtt? Csak annyi a hátulütő, hogy akkor egy fél órát minimum egyedül kell majd ácsorognod, amíg mi öltözünk, meg meghallgatjuk Gramondo előadását arról, hogy milyen a csapat gazdasági helyzete, meg hogy a felesége miből főzött éppen lekvárt. De attól függetlenül, ha gondolod érted jövök.
- Jól van, hát taníts meg! Nem gond, ha várnom kell, majd beszélgetek a focista feleségekkel - kacsintott rám.
-Oké, legyen így. Akkor 5-re érted jövök. Most viszont én, itt kell hogy hagyjalak. - keltem föl az asztalról és egy puszit nyomtam Hope homlokára - Akkor 5-kor! Szia!
- Értettem! Ezt az ebédet meg még be kell pótolni, mert nem is ettél semmit - mutatott a tányéromra, majd intett. - Szia!
Mire hazaértem, rájöttem, hogy esélytelen találkoznom Biagoivol, így egy gyors sms írást követően már az edzőcuccomat pakoltam össze, amikor csörgött a telefonom, a Torinói Kórház hívott. Az hely, ahol édesanyám dolgozott, igen nagy múltra tekintett vissza. Több száz éve a hatalmas kórház Torino külön negyede volt. Süketeket, vakokat, némákat, elmebajosokat, gyógyíthatatlan betegeket, ragályosokat és minden fajta betegséget, ápoltak itt. Torino híres egyetemi orvosai a mai napig épen úgy, mint magánorvosai kitüntetésnek vették, ha naponta egy-egy órát ingyen kezelheték a kórház betegeit. Az előkelő asszonyok, akik otthon a portörlő ruhát sem vették a kezükbe, az Isteni Gondviselés Házá-ban a legnyomorultabb betegeket szolgálták ki minden ellenszolgáltatás nélkül, tisztán Isten és Cottolengo iránt való szeretetből. Hitték, hogy az emberek szívében van ma is szeretet, és van ma is részvét a szegények iránt: Cottolengo erre építette hatalmas intézményét.
- Szia anya.
- Szervusz kisfiam! Figyelj, jó lenne ha összeszednéd Gramondo elnököt! - mondta a hangjában valami furcsa aggódó izgalommal.
- Mi történt?
- Behozták az edzőtöket STEMI-vel!
- Úr isten! Szívroham? Tudsz valami közelebbit is?
- Tudod jól hogy már így is sokat mondtam, nektek nem adhatnék ki információt.
- Anya, ne szívassál. Ha nem tennéd, nem hívtál volna - mondtam kicsit felemelve a hangom.
- Jó-jó. A coronarographiaja megvolt, egy diagonalis ág elzáródott, az egész LAD-ja annyira kirágott körülbelül, mintha egerek élnének benne, és a Cx-en is voltak problémák. Kapott két gyógyszerkibocsátó stentet, felvittük az intenzívre.
- Köszi, leteszem, gyorsan felhívom Gramondot és indulunk is. Ott leszünk amint tudunk.
Szerencsére ragadt rám némi latin, hiszen viszonylag sok időt töltöttem gyerekként anyámmal a kórházban, így tisztában voltam az orvosi és kardiológiai dolgokkal, így gyorsan leszűrtem édesanyám mondataiból, hogy a helyzet nem túl fényes, Montina-ra igen hosszú pihenő vár. Megejtettem egy-két telefont és így fél 5 magasságában mát Torinóban is voltunk. A látogatás nem volt túl rövid, viszont egy valamiről megfeledkeztem, az pedig Hope volt. Az az igazság, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy nekem 5-kor fel kéne őt vennem edzésre menet, ami ugyebár nem is volt aznap. Fél óra késéssel jutott eszembe, hogy szólni kellene a lánynak, aki valószínűleg tűkön ülve várt, így magyarázkodásra kellett vennem a figurát, de felhívni nem mertem, maradt a jó öreg sms. Gyorsan leírtam Hope-nak, hogy mi történt és hogy pár napig Torinoban maradok.
A Montina edzővel való beszélgetés után beültünk az egyik Evangelista kórházhoz közeli bárba Gramondo elnökkel, és Tommaso Corinivel.
- Figyeljetek fiúk - kezdte mondókáját Gramondo - Az a helyzet, hogy felmerült ez az edzőkérdés és mivel Giancarlo jópár hónapot kénytelen lesz kihagyni, úgy döntöttem, a ti kezetekbe adnám a csapat irányítását. Persze csak akkor ha elvállaljátok. Corini, neked a papírod megvan hozzá, Aquinonak pedig ott a csapatkapitányi karszalag, mindenki kénytelen hallgatni rá.
- Az oké főnök, de elég éles váltás lesz ez, nem? Eddig a 12 éveseket edzettem, most meg rögtön itt egy felnőtt csapat? - szólt Corini
- Tán félsz?
- Dehogy félek. Természetesen vállalom, csak vannak kételyeim.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Aquino, veled mi a helyzet? Meg sem szólalsz.
- Csak elgondolkodtam. Természetesen vállalom, úgyis mindig vonzott az edzői pálya.
- Rendben fiúk. Jövő héten, akkor hétfőn meg is kezdhetitek a munkát. Ha bármi kell, csak szóltok és mindent megoldok...

1 - Hope - Ez vagyok én

Hope Medley. Talán ez a név nem mond senkinek semmit, de nekem annál többet. Nekem viszont mindent, ami én vagyok. Kezdjük ott, hogy a Hope jelentése remény és minden kétséget kizáróan, azért kaptam ezt a nevet, mert a szüleim nagyon sokat szenvedtek, hogy legyen gyerekük, de én visszahoztam számukra mindazt, amiben hinni mertek egykoron. Színt hoztam a monoton mindennapokba, és minden tökéletesnek tűnt, mígnem beütött a krach.

Imperia csodálatos városába költöztünk, miután apám kijelentette, hogy nem képes tovább elviselni sem engem, sem az anyámat. Kedves fickó...

De én ebből ugyebár semmit nem fogtam fel, hiszen akkor talán másfél éves lehettem. Anyám a költözést választotta, hogy újrakezdhesse, de ezzel minden pénzünk odalett, ami mostanra sem sokat változott.

Egyetlen szülőm beteges lett, ami miatt nem tudott normális melót találni, én pedig túl kicsi voltam még, hogy munkába álljak. Viszont amint kijártam a gimnáziumot, nem volt más választásom, mint hanyagolni a tanulást és némi pénzt keresni. Elköltöztem anyámtól, kivettem egy olcsó albérletet közel a munkahelyemhez, ami nem más mint egy nagyon impozáns és kedves kis bár a Via Scarincio-n. Persze, most nem oda igyekeztem nagy sebbel-lobbal, hanem két épülettel arrébb álló Laterna Blu-ba, ahol is egyetlen nagyon jó barátommal találkozom, Tommal.

Hogyan is tudnám elemezni azt, ami köztünk van...

Nagyon bírom, szeretem őt, de mint barátot. Sosem gondolkoztam el azon, hogy milyen lehetnénk mi ketten úgy, együtt, hiszen nekem már volt valakim. Dragót is szeretem, természetesen, de mostanában nagyon az agyamra tud menni. Olyan apróságokon akad ki, hogy nem kérek tőle semmit, nem engedem, hogy költsön rám. Pedig lenne miből, hiszen jó anyagi háttérrel rendelkezik. De újabb információim szerint szeret másfelé kacsingatni is, ami nem száz százalékig bizonyított, csak suttogásokból tudtam meg, így most kicsit tanácstalan vagyok. Tommal megbeszélhetném a dolgot, hiszen vele meglehet normálisan, ő az egyetlen ember, akiben megbízok. Más barátaim nem igen vannak. Vagyis nincs olyan, mint ő.

"Jó" szokásomhoz híven, késéssel értem az étterembe, pedig alig egy saroknyira lakok tőle. Hiába, sosem voltam az a túl kapkodós típus. Ezért is kellett a munkahelyemhez közeli lakást keresnem. Kocsim nincs, nem is tudnám miből finanszírozni, és lássuk be, én ha volán mögé ülök, akkor jobb esetben, csak én kerülök kórházba. Rosszabb esetben a fél utca, amin áthajtok. Szóval meg sem próbálom az ilyeneket, de még a biciklit sem. egyszer próbáltam. Három öltéssel varrták be a felkarom egy csúnya baleset után.

- Bocsi, késtem. De ehhez már hozzászokhattál - mosolyogtam, mint aki cukrot kapott, majd a pincérre néztem. - Üdv Giovanni! Miről folyt a szó, míg nem voltam? Ahogy látom, a papírodon, nem a rendelésről - kacsintottam a pincérre, aki természetesen egy szelíd mosollyal válaszolt.

- Életem. Ehhez nem lehet hozzászokni - válaszolt Tom, arcán azzal a szokásos mosolyával.

- Dehogynem, mindenhez hozzá lehet, ha van elég akaraterőd - emeltem magam elé az étlapot, és mint aki nagyon gondolkozik, el is merültem benne, pedig már nagyon jól tudtam, hogy mit akarok rendelni.

1 - Tommaso - Amit az álarc mutat

100 Corso Giuseppe Garibaldi. Ez állt a táblán a házam falán, amit valahogy, valamiért mindig megnéztem indulás után. Sietnem kellett, hiszen 20 perc és találkozóm volt a Lanterna Bluban Hope-al, ami gyalog nem volt közel. A ház amit a magaménak mondtam, valójában egy 3 szintes, majdnem hogy palota volt a Ligur tenger partján. Valahogy sosem tudtam büszke lenni arra, hogy egy ilyen házban élek, hiszen nem saját magam értem el, hogy ilyen házban élem a mindennapjaimat. 17 éves voltam amikor apám meghalt, addig ez a lakás volt az irodája és rám hagyta. Valójában nem értettem, miért itt dolgozott, amikor Torinóban laktunk, egészen addig, amíg ide nem költöztem. Ez a város maga a varázslat. Apám közgazdász volt, itt valamiféle gazdasági tanácsadóként működött. Anyám kardiológusként dolgozott Torinóban, az Evangelico kórházban és valószínűleg ezért is ragadt az egész család Torinóban, pedig a szüleim mind-mind Imperiából származtak. Azt kell mondjam, én sem jöttem volna el onnan, ha apám halála után nem kezdek el lázadni. Lázadtam a velem szemben állított elvárások ellen, hiszen azt akarták vegyem át apám helyét és legyek én is pénzügyes, pedig minden akartam lenni csak az nem. Talán ezért volt, hogy az éjszakai szórakozóhelyek ismert alakja lettem, pedig a futballal nagy jövőt jósoltak nekem és megjártam a korosztályos válogatottakat is, amíg egyik fontos meccsünkre kissé illuminált állapotban sikerült beesnem 20 perc késéssel. Természetesen ez egy olyan csapatnál mint a Juventus nem volt megbocsátható bűn, főleg nekem, aki erősen visszaesőnek számítottam az ilyen kihágásokban. A vándorutam innen kezdődött. Megjártam jópár környező csapatot és süllyedtem egyre lejjebb, amíg másfél éve Imperiában kötöttem ki, az A.S.D. Imperia csapatánál, ahol az elnök, Fabrizio Gramondo édesapám gyermekkori barátja karolt fel és próbált kordában tartani, természetesen nem sok sikerrel. Nem sok sikerrel addig amíg a csapat törzshelyéül szolgáló Lanterna Bluból át nem tévedtem a Bar Fioriba, ahol megismertem az egyik pincérlányt. Ő volt Hope Medley. Az első percben éreztem, hogy nekem ő kell, onnantól kezdve, hogy megláttam. Valahogy teljesen elvarázsoltak azok az angyali mosoly felett elhelyezkedő kacér zöld szemek. Mivel komolyan gondoltam a nekem ő kell dolgot, fel kellet adnom az addigi "macsó" viselkedést, amit mondjuk a mai napig nem bánok. Sosem voltam jó gyerek, valahogy mindig a sötét oldalon álltam. Jártam az éjszakát és annyi bárban fordultam meg, amennyiben csak lehetett és vittem haza a nőket számolatlanul, mert nem érdekelt semmi a testiségen kívül. Nem érdekelt kit bántok meg, vagy hogy lesz-e következmény. Mert nem érdekeltek a következmények. Hope más volt, őt meg akartam ismerni és nem akartam ágyba vinni az első este. Olyannyira nem, hogy az egy év alatt sem vittem ágyba, sőt még csak meg sem próbáltam megcsókolni sem. Talán féltem, hogy mi lesz, ha azt mondja, csak barátként tekint rám. És persze ott volt az a tény is, hogy párkapcsolatban élt évek óta. Hiába töltöttünk együtt rengeteg időt és fordult elő heti rendszerességgel, hogy egy-egy közös este után az én ágyamban, mellettem aludt el, valahogy nem voltam képes közeledni felé úgy. Pedig vágytam rá, mindennél jobban. Hiába volt közben nem egy és nem kettő barátnőm, csak átmeneti állapot volt minden, mert nekem Hopera volt szükségem. Nem, nem voltam szerelmes. Hiányzott az a lábremegős, kiugrik a szívem a helyéről érzés. Ez más volt. Nem volt illúzió, nem volt rózsaszín köd, hiszem a barátom volt. A legjobb barátom és mégis a vonzalom felé már már fojtogatott.

Lassan közeledtem a Lanterna Blu felé, már láttam a virágokkal körbefuttatott ablakait az útról. Az órámra néztem és igen, késtem már 10 percet de szerencsére amikor odaértem a Blu elé, nyugtázhattam, hogy Hope nincsen ott, nem hazudtolta meg önmagát. Ha neki azt mondtam délben találkozunk, akkor 1 órára jó esetben odaért. Leültem hát az ajtó mellett balra levő sarokba a szokásos asztalomhoz, talán 10 másodperc telt el és máris ott állt mellettem a kedvenc pincérünk Giovanni.

- Szép napot Aquino úr! Egyedül? A szokásosat hozhatom, vagy adhatok étlapot?

- Giovanni, mondtam már ezerszer, hívjon csak Tomnak, vagy T-nek, de hagyjuk már ezt a hivatalos maszlagot. Már másfél éve ide járok, tulajdonképpen a barátom vagy.

- Nem lehet, nem tudok. Ez megszokás...

- Próbáld meg! - mosolyodtam el gúnyosan - És hozhatsz nekem egyet abból a híres házi jeges teából. Étlapot pedig elkérnék egyet, nekem majd a szokásos rántott sajtomat hozhatod, de csak ha megérkezett Hope és ő is választott.

- Áááá... Értem... Szóval Medley kisasszony ismét? Tom, lehet egy személyes kérdésem?

- Sejtem mit akarsz kérdezni. Nem, csak barátok vagyunk.

- Elnézést a tiszteletlenségért, de ezt szerintem te is és én is tudom, hogy hazugság. Csak rátok kell nézni és tisztán látszik, hogy az nem csak baráti viszony.

- Badarság. Nézd részemről tényleg van a dolgok mögött valós érzés és érzelem. De neki van párja, aki nem én vagyok, így kénytelen vagyok megmaradni csak barátként.

- Próbálta már? Úgy istenigazából meghódítani? Kedveskedni úgy igazi férfi módján?

- Nem, hiszen mint mondtam, barátja van. 

- Lehet, hogy barátja van, de mégis minden másnap veled látom együtt, nem a barátjával. Ez mást mutat. A látszat mögött a valóság az nem mindig ugyanaz, mint amit az álarc mutat...

- Nem tudom. Tényleg. Lehet, hogy lépnem kéne. De ha elutasít, az rosszabb.

- Semmi sem rosszabb, mint a tudatlanság és a hamis remény. Én az ön helyében kezdenék valamit. Csak néhány apró jel, egy kis figyelmesség. Több nem kell.

- Giovanni! - nevettem fel - Már megint magázol. Amúgy, lehet, hogy igazad van, majd lesz, ami lesz. Nem érdemes rágódni, csak sodródunk az árral.
Ebben a pillanatban szólalt meg az Lanterna Blu ajtaja felett levő kis csengettyű és Hope lépett be rajta, majd huppant sietve az asztal túloldalán álló székre. A sapkája alatt világított a smaragdzöld szeme amikor rám nézett, varázslatos volt.
- Bocsi, késtem. De ehhez már hozzá szokhattál. - Mosolyodott el.
- Életem. Ehhez nem lehet hozzászokni. - És az én arcomon is megjelent az a bizonyos mosoly.
- Dehogynem, mindenhez hozzá lehet, ha van elég akaraterőd. - mondta Hope, majd elmerült az étlapban.