1 - Tommaso - Amit az álarc mutat

100 Corso Giuseppe Garibaldi. Ez állt a táblán a házam falán, amit valahogy, valamiért mindig megnéztem indulás után. Sietnem kellett, hiszen 20 perc és találkozóm volt a Lanterna Bluban Hope-al, ami gyalog nem volt közel. A ház amit a magaménak mondtam, valójában egy 3 szintes, majdnem hogy palota volt a Ligur tenger partján. Valahogy sosem tudtam büszke lenni arra, hogy egy ilyen házban élek, hiszen nem saját magam értem el, hogy ilyen házban élem a mindennapjaimat. 17 éves voltam amikor apám meghalt, addig ez a lakás volt az irodája és rám hagyta. Valójában nem értettem, miért itt dolgozott, amikor Torinóban laktunk, egészen addig, amíg ide nem költöztem. Ez a város maga a varázslat. Apám közgazdász volt, itt valamiféle gazdasági tanácsadóként működött. Anyám kardiológusként dolgozott Torinóban, az Evangelico kórházban és valószínűleg ezért is ragadt az egész család Torinóban, pedig a szüleim mind-mind Imperiából származtak. Azt kell mondjam, én sem jöttem volna el onnan, ha apám halála után nem kezdek el lázadni. Lázadtam a velem szemben állított elvárások ellen, hiszen azt akarták vegyem át apám helyét és legyek én is pénzügyes, pedig minden akartam lenni csak az nem. Talán ezért volt, hogy az éjszakai szórakozóhelyek ismert alakja lettem, pedig a futballal nagy jövőt jósoltak nekem és megjártam a korosztályos válogatottakat is, amíg egyik fontos meccsünkre kissé illuminált állapotban sikerült beesnem 20 perc késéssel. Természetesen ez egy olyan csapatnál mint a Juventus nem volt megbocsátható bűn, főleg nekem, aki erősen visszaesőnek számítottam az ilyen kihágásokban. A vándorutam innen kezdődött. Megjártam jópár környező csapatot és süllyedtem egyre lejjebb, amíg másfél éve Imperiában kötöttem ki, az A.S.D. Imperia csapatánál, ahol az elnök, Fabrizio Gramondo édesapám gyermekkori barátja karolt fel és próbált kordában tartani, természetesen nem sok sikerrel. Nem sok sikerrel addig amíg a csapat törzshelyéül szolgáló Lanterna Bluból át nem tévedtem a Bar Fioriba, ahol megismertem az egyik pincérlányt. Ő volt Hope Medley. Az első percben éreztem, hogy nekem ő kell, onnantól kezdve, hogy megláttam. Valahogy teljesen elvarázsoltak azok az angyali mosoly felett elhelyezkedő kacér zöld szemek. Mivel komolyan gondoltam a nekem ő kell dolgot, fel kellet adnom az addigi "macsó" viselkedést, amit mondjuk a mai napig nem bánok. Sosem voltam jó gyerek, valahogy mindig a sötét oldalon álltam. Jártam az éjszakát és annyi bárban fordultam meg, amennyiben csak lehetett és vittem haza a nőket számolatlanul, mert nem érdekelt semmi a testiségen kívül. Nem érdekelt kit bántok meg, vagy hogy lesz-e következmény. Mert nem érdekeltek a következmények. Hope más volt, őt meg akartam ismerni és nem akartam ágyba vinni az első este. Olyannyira nem, hogy az egy év alatt sem vittem ágyba, sőt még csak meg sem próbáltam megcsókolni sem. Talán féltem, hogy mi lesz, ha azt mondja, csak barátként tekint rám. És persze ott volt az a tény is, hogy párkapcsolatban élt évek óta. Hiába töltöttünk együtt rengeteg időt és fordult elő heti rendszerességgel, hogy egy-egy közös este után az én ágyamban, mellettem aludt el, valahogy nem voltam képes közeledni felé úgy. Pedig vágytam rá, mindennél jobban. Hiába volt közben nem egy és nem kettő barátnőm, csak átmeneti állapot volt minden, mert nekem Hopera volt szükségem. Nem, nem voltam szerelmes. Hiányzott az a lábremegős, kiugrik a szívem a helyéről érzés. Ez más volt. Nem volt illúzió, nem volt rózsaszín köd, hiszem a barátom volt. A legjobb barátom és mégis a vonzalom felé már már fojtogatott.

Lassan közeledtem a Lanterna Blu felé, már láttam a virágokkal körbefuttatott ablakait az útról. Az órámra néztem és igen, késtem már 10 percet de szerencsére amikor odaértem a Blu elé, nyugtázhattam, hogy Hope nincsen ott, nem hazudtolta meg önmagát. Ha neki azt mondtam délben találkozunk, akkor 1 órára jó esetben odaért. Leültem hát az ajtó mellett balra levő sarokba a szokásos asztalomhoz, talán 10 másodperc telt el és máris ott állt mellettem a kedvenc pincérünk Giovanni.

- Szép napot Aquino úr! Egyedül? A szokásosat hozhatom, vagy adhatok étlapot?

- Giovanni, mondtam már ezerszer, hívjon csak Tomnak, vagy T-nek, de hagyjuk már ezt a hivatalos maszlagot. Már másfél éve ide járok, tulajdonképpen a barátom vagy.

- Nem lehet, nem tudok. Ez megszokás...

- Próbáld meg! - mosolyodtam el gúnyosan - És hozhatsz nekem egyet abból a híres házi jeges teából. Étlapot pedig elkérnék egyet, nekem majd a szokásos rántott sajtomat hozhatod, de csak ha megérkezett Hope és ő is választott.

- Áááá... Értem... Szóval Medley kisasszony ismét? Tom, lehet egy személyes kérdésem?

- Sejtem mit akarsz kérdezni. Nem, csak barátok vagyunk.

- Elnézést a tiszteletlenségért, de ezt szerintem te is és én is tudom, hogy hazugság. Csak rátok kell nézni és tisztán látszik, hogy az nem csak baráti viszony.

- Badarság. Nézd részemről tényleg van a dolgok mögött valós érzés és érzelem. De neki van párja, aki nem én vagyok, így kénytelen vagyok megmaradni csak barátként.

- Próbálta már? Úgy istenigazából meghódítani? Kedveskedni úgy igazi férfi módján?

- Nem, hiszen mint mondtam, barátja van. 

- Lehet, hogy barátja van, de mégis minden másnap veled látom együtt, nem a barátjával. Ez mást mutat. A látszat mögött a valóság az nem mindig ugyanaz, mint amit az álarc mutat...

- Nem tudom. Tényleg. Lehet, hogy lépnem kéne. De ha elutasít, az rosszabb.

- Semmi sem rosszabb, mint a tudatlanság és a hamis remény. Én az ön helyében kezdenék valamit. Csak néhány apró jel, egy kis figyelmesség. Több nem kell.

- Giovanni! - nevettem fel - Már megint magázol. Amúgy, lehet, hogy igazad van, majd lesz, ami lesz. Nem érdemes rágódni, csak sodródunk az árral.
Ebben a pillanatban szólalt meg az Lanterna Blu ajtaja felett levő kis csengettyű és Hope lépett be rajta, majd huppant sietve az asztal túloldalán álló székre. A sapkája alatt világított a smaragdzöld szeme amikor rám nézett, varázslatos volt.
- Bocsi, késtem. De ehhez már hozzá szokhattál. - Mosolyodott el.
- Életem. Ehhez nem lehet hozzászokni. - És az én arcomon is megjelent az a bizonyos mosoly.
- Dehogynem, mindenhez hozzá lehet, ha van elég akaraterőd. - mondta Hope, majd elmerült az étlapban.