Hope Medley. Talán ez a név nem mond senkinek semmit, de nekem annál többet. Nekem viszont mindent, ami én vagyok. Kezdjük ott, hogy a Hope jelentése remény és minden kétséget kizáróan, azért kaptam ezt a nevet, mert a szüleim nagyon sokat szenvedtek, hogy legyen gyerekük, de én visszahoztam számukra mindazt, amiben hinni mertek egykoron. Színt hoztam a monoton mindennapokba, és minden tökéletesnek tűnt, mígnem beütött a krach.
Imperia csodálatos városába költöztünk, miután apám kijelentette, hogy nem képes tovább elviselni sem engem, sem az anyámat. Kedves fickó...
De én ebből ugyebár semmit nem fogtam fel, hiszen akkor talán másfél éves lehettem. Anyám a költözést választotta, hogy újrakezdhesse, de ezzel minden pénzünk odalett, ami mostanra sem sokat változott.
Egyetlen szülőm beteges lett, ami miatt nem tudott normális melót találni, én pedig túl kicsi voltam még, hogy munkába álljak. Viszont amint kijártam a gimnáziumot, nem volt más választásom, mint hanyagolni a tanulást és némi pénzt keresni. Elköltöztem anyámtól, kivettem egy olcsó albérletet közel a munkahelyemhez, ami nem más mint egy nagyon impozáns és kedves kis bár a Via Scarincio-n. Persze, most nem oda igyekeztem nagy sebbel-lobbal, hanem két épülettel arrébb álló Laterna Blu-ba, ahol is egyetlen nagyon jó barátommal találkozom, Tommal.
Hogyan is tudnám elemezni azt, ami köztünk van...
Nagyon bírom, szeretem őt, de mint barátot. Sosem gondolkoztam el azon, hogy milyen lehetnénk mi ketten úgy, együtt, hiszen nekem már volt valakim. Dragót is szeretem, természetesen, de mostanában nagyon az agyamra tud menni. Olyan apróságokon akad ki, hogy nem kérek tőle semmit, nem engedem, hogy költsön rám. Pedig lenne miből, hiszen jó anyagi háttérrel rendelkezik. De újabb információim szerint szeret másfelé kacsingatni is, ami nem száz százalékig bizonyított, csak suttogásokból tudtam meg, így most kicsit tanácstalan vagyok. Tommal megbeszélhetném a dolgot, hiszen vele meglehet normálisan, ő az egyetlen ember, akiben megbízok. Más barátaim nem igen vannak. Vagyis nincs olyan, mint ő.
"Jó" szokásomhoz híven, késéssel értem az étterembe, pedig alig egy saroknyira lakok tőle. Hiába, sosem voltam az a túl kapkodós típus. Ezért is kellett a munkahelyemhez közeli lakást keresnem. Kocsim nincs, nem is tudnám miből finanszírozni, és lássuk be, én ha volán mögé ülök, akkor jobb esetben, csak én kerülök kórházba. Rosszabb esetben a fél utca, amin áthajtok. Szóval meg sem próbálom az ilyeneket, de még a biciklit sem. egyszer próbáltam. Három öltéssel varrták be a felkarom egy csúnya baleset után.
- Bocsi, késtem. De ehhez már hozzászokhattál - mosolyogtam, mint aki cukrot kapott, majd a pincérre néztem. - Üdv Giovanni! Miről folyt a szó, míg nem voltam? Ahogy látom, a papírodon, nem a rendelésről - kacsintottam a pincérre, aki természetesen egy szelíd mosollyal válaszolt.
- Életem. Ehhez nem lehet hozzászokni - válaszolt Tom, arcán azzal a szokásos mosolyával.
- Dehogynem, mindenhez hozzá lehet, ha van elég akaraterőd - emeltem magam elé az étlapot, és mint aki nagyon gondolkozik, el is merültem benne, pedig már nagyon jól tudtam, hogy mit akarok rendelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése